Felnőni kiábrándító?

Sziasztok!

Nos, alkalmazzunk struccpolitikát és tegyünk úgy, mintha nem közel egy év telt volna el az utolsó bejegyzés óta. És nem, igazából magyarázkodni sem szeretnék, hogy ez vagy az volt, mert egyszerűen nem. Álljon itt annyi, hogy személyes okok miatt nem volt erőm és/vagy kedvem a blogoláshoz. Illetve azt sem nagyon tudtam, hogy miről írhatnék. De a napokban eszembe jutott egy cikk, amit szívesen megosztanék veletek.

Tehát olvassátok szeretettel a gondolataim a felnőttségről, a felnőtté válásról és arról, hogy én mit és hogyan élek meg, illetve látok a környezetemben. És hogy miért pont erről írok? Mert úgy érzem, beszélni kell róla, és ezt senki sem teszi. De mindent szépen sorjában.

Azt hiszem mindenki - talán engem kivéve - felnőtt szeretett volna lenni gyerekkorában. Hiszen milyen jó lehet annak lenni: nem kell iskolába járniuk; akkor fekszenek le, amikor akarnak; azt csinálnak, amit akarnak; bármit megnézhetnek a televízióban és annyi édességet ehetnek, amennyit csak akarnak. Ezeket láttuk gyerekként, ezekre vágyakoztunk. Ha nem is mind, de az előbbi felsorolásból volt mindenkinek biztosan legalább egy, amit szeretett volna. Persze a felnőttek mindig mondták, hogy ne akarj hamar felnőni, addig örülj, amíg gyerek vagy, és az iskolás évek az igazán szép esztendők. De persze ki hitte ezt el? Senki. Miért is hitte volna el bárki is, hogy felnőttnek lenni nem jó dolog? Mi több, nehéz és sok felelősséggel jár. Ahogy nőttünk, változtak a prioritások. Immáron tiniként mi nem láttunk mást, csak a szabadságot, azt, hogy a felnőttek azt csinálnak, amit akarnak, szabadon dönthetnek és oda mennek, ahová akarnak. Ezek az ábrándok azonban soha nem voltak többek szemfényvesztésnél! Egy olyan szemfényvesztésnél, amivel saját magunkat csaptuk be.

Ahogy itt állok, huszonhárom évesen, pár hét múlva, ha minden jól megy, megszerzem a mesterszakos diplomámat és elkezdődik a sokak által emlegetett ÉLET, szigorúan nagybetűvel. Azt kell mondjam, hogy félek. Nagyon félek, mindezt úgy, hogy szerencsésnek mondhatom magam, hiszen van hol laknom és van egy remek munkahelyem is (ahol bár még csak próbaidőn vagyok, de nagyon remélem, hogy azután is maradhatok). Mégis úgy érzem magam, mint egy madárfióka, akit kilöknek kilöktek a fészekből, azzal a címszóval, hogy „repülj”.

Arról pedig sose esik szó, hogy tulajdonképpen milyen nehéz ez, mikor gyerekből hirtelen felnőtt lesz az ember. Mikor a döntéseiért már neki kell vállalni a felelősséget. Mikor hirtelen már ő gazdálkodik a saját pénzével, amiből enni, inni, rezsit fizetni, gyógyszert venni, ruházkodni és esetleg még megtakarítani is kell. Már nem az van, hogy szüleink finanszírozzák ezeket, nekünk kell kigazdálkodni úgy, hogy mindenre jusson. Mindezt úgy, hogy a pályakezdő fizetések átlagosan nettó 150.000 és 200.000 forint körül vannak. Nyilván van több és kevesebb is, mint átlagoltam. És megjegyzem: sokaknak nem adatik meg az a luxus, hogy a szülei tudnak finanszírozni egy lakást ahhoz, hogy elkezdje az életét, így a fenti felsoroláshoz nyugodtan hozzácsaphatjuk az albérlet díját is, ha már nem otthon élünk.

Ezek mellett pedig ott van az egyre növekvő társadalmi nyomás is, hogy költözz el és kezdj új életet, hiszen már felnőtt vagy, ha lehet már 18 évesen, teljesen mindegy, hogy tanulsz, senkit sem érdekel, hogy amúgy éhen halnál. Nehogy otthon merj lakni, micsoda szégyen, ha valaki „mamahoteles” és a szülei nem dobják ki, mint elmúlt 18 és befejezte a középiskolát. Megjegyzem hányhatnékom van ettől a „mamahotel” kifejezéstől. Persze, ezek és az ehhez hasonló fröcsögések és szidások tömkelegével megtalálhatóak a neten, gyakran segítőszándékúnak álcázott cikkek formájában, gyakran pedig azért, hogy lehúzzák az egész generációnkat és ahhoz hasonlítsák, ami 10-20-30 éve volt. Mert régen nyilván minden jobb volt… Persze, ezeket feltehetően 30-40 feletti emberek írják, akik nem tudják, milyen ma fiatalnak és pályakezdőnek lenni, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy egy teljes generációt lehúzzanak, csak mert ők teljesen más világban, egy teljesen más élethelyzetben úgy cselekedtek, ahogy. Bele sem gondolnak, hogy ez nem segít, csak még jobban megrémiszti a fiatalokat, esetleg ezt sulykolja beléjük, hogy „még ennyit sem tudnak megcsinálni”. Ezzel csak elrettentik őket, aminek köszönhetően csak még jobban be fognak zárkózni. Mindazonáltal nem értem, miért fáj valakinek, ha egyesek más - esetleg kényelmesebb - utat járnak be, mint Ő.

Azok pedig, akik külön költöznek hirtelen szembe találják magukat azzal, hogy háztartást vezetni milyen érzés. Főzni, mosni, takarítani, mindezt munka után, fáradtan, vagy hétvégén, mikor az embernek lenne egy kis szabadideje, mikor szociális életet élne, esetleg a párjával lenne. Tehát ez sem egyszerű, sőt, ez is félelmetes, mikor már nem feltétlen (csak) anyagilag, hanem a mindennapokban kell magunkról gondoskodnunk, és egyszeriben tökéletes időbeosztást. Ez sem könnyű, de idővel, pár kudarccal és kitartással meg lehet találni a középutat, hogy nagyjából mindenre jusson idő.

De ezektől függetlenül egy csodálatos dolog felnőtté válni és szárnyat próbálgatni. Nincs ahhoz fogható, mint amikor az első napon bemész a munkahelyedre, és bár te vagy a legfiatalabb és a legújabb munkatárs, egyenrangúan bánnak veled. Rád mernek bízni olyan feladatokat, melyeket diákként - vagy gyerekként - nem mertek volna. Bíznak benned. Természetesen ezzel felelősség is jár, nem is kevés. Egészen felemelő az az érzés is, mikor bemész egy bankba és bankszámlát nyitsz. Nem juniort, mert már nem vagy diák, hanem rendeset, mindezt azután, hogy végig böngészted, hogy neked, a fizetésed alapján melyik a legkedvezőbb. Ez is része a felnőttlétnek, higgyétek el, nekem: egészen különleges érzés. Nekem legalábbis az volt. És még számtalan ilyen első és különleges pillanat van, egyszerűen csak észre kell venni őket és kiélvezni. Még akkor is, ha ez így leírva tudom, furcsának tűnik.

Így tehát azt mondom, hogy normális, ha valaki fél és nem tudja, mit csináljon, merre induljon. Mindenki fél - még ha nem is vallja be -, ha valami nagy horderejű dolog történik, és senki sem tökéletes. Az pedig, hogy valamit elrontunk, rosszul intézünk, esetleg nem sikerül, nem baj. Senki sem úgy született, hogy mindent tud, a szüleinknek is ki kellett mindent tapasztalni, ahogy most nekünk is.

Arra pedig, hogy hogyan váljunk a lehető legjobban és leggyorsabban felnőtté, egyszerűen nincs tökéletes recept. Mindenkinek mások az igényei. Van olyan, aki tényleg elköltözik tizennyolc évesen egy albérletbe, és van olyan, aki - anyagi és talán érzelmi megfontolásból is - még a húszas évei vége felé is otthon, szülőkkel lakik. Egyik verzióval sincs gond egészen addig, míg mindenkinek kényelmes a helyzet. (A félreértések elkerülése végett: azt nem tartom egészségesnek, ha valakit harmincévesen is az anyja tart el, nem dolgozik, nem jár el, csak van. Azonban azzal szerintem semmi gond nincs, ha valaki otthon lakik, dolgozik és beszáll a házimunkába, költségekbe.)

Így tehát kérdezem én: felnőni kiábrándító? Kicsit, talán. Főleg, ha összehasonlítjuk azzal, amit gyerekként gondoltam - gondoltunk - erről. Azonban ez is az élet része, és lehet egy csodálatos folyamat is, mellyel valóban együtt jár a szabadság is, sok-sok felelősséggel és gonddal karöltve. El lehet odázni, de elkerülni nem. Ezért azt mondom, jobb, ha akkor meg elébe az ember, mikor eljön az ideje, felkészül egy olyan utazásra, mely már az élete végig eltart. Az pedig, hogy felnövünk, nem jelenti azt, hogy fel kell adni magunkat és azokat az esetleg gyerekesnek titulált dolgokat, amiket szeretünk. Hiszen, ahogy mondani szokták, a felnőttek is gyerekek, csak megtanultak viselkedni.